Tai Chi

Tai Chi

A Tai Ji Quan (egyszerűsített kínai: 太极拳; tradicionális kínai: 太極拳; pinyin: tàijíquán; Wade-Giles: t’ai4 ji2 ch’üan2) egy úgynevezett belső stílusú kínai harcművészet, melyet főképp egészségmegőrzési, de sok más egyéb okokból is művelnek. Napjainkra a Tai Ji világszerte ismert és elterjedt művészet, sok hagyományos és modern gyakorlási formája létezik. A legtöbb modern Tai Ji stílus is az öt alapvető tradicionális iskolára vezethető vissza: Chen, Yang, Wu/Hao, Wu és Sun.

A Tai Ji elméleti és gyakorlati oldala párhuzamosan fejlődött a kínai filozófiai irányzatok elveivel. Maga a Tai Ji szóösszetétel egy taoista kifejezés, mely filozófiai értelemben a Yin és a Yang fúzióját, egyensúlyra emelését jelenti. A Tai Ji Quan kifejezés magyar jelentése talán a legjobban úgy írható körül, mint a „hatalmas, végső ököl”. A Tai Ji gyakorlására legjellemzőbb módszer a formagyakorlatok végzése. Bár a közhiedelem a Tai Ji gyakorlását lassú mozdulatokkal hozza összefüggésbe, a legtöbb stílus (főképp a három legnépszerűbb, a Yang, Wu és Chen) rendelkezik olyan másodlagos formákkal, melyeket gyorsabb tempóban végeznek. Néhány tradicionális Tai Ji iskola tanítja azokat a páros gyakorlatokat is, melyek lökő kéz néven váltak ismertté, és a formagyakorlatok harci alkalmazását reprezentálják.

A Tai Ji Quan a hagyományos kínai harcművészetek belső ágához tartozik, lágy stílusnak is nevezik, mivel a belső energia használatára helyezi a hangsúlyt. Formagyakorlat közben az elme kizárólagosan a mozdulatokra irányuló figyelme segíti a mentális tisztaság és nyugalom elérését, gyakorlásának általános egészségjavító- és stresszoldó hatást tulajdonítanak. A formagyakorlatokkal egyidejűleg egyes tradicionális iskolákban magasabb szinten a hagyományos kínai orvoslás tanait is oktatják. A különféle Tai Ji Quan testgyakorlatok leírása megtalálható a Tai Ji Klasszikusai néven ismert művekben: a stílusok mozdulatai jellemzően inkább az ízületi mozgékonyságot és lazaságot használják az erős izommunkával szemben. Ez a lassú, folyamatos mozgás segít megindítani a belső keringést, a belső energia áramlását.

A Tai Ji öt nagy stílusa mind egy-egy alapító kínai család után kapta a nevét:

•    Chen stílus (陳氏) (alapította Chen Wangting, 1580–1660)
•    Yang stílus (楊氏) (alapította Yang Lu-ch’an, 1799-1872)
•    Wu vagy Wu/Hao stílus (alapította Wu Yuxiang) (武氏)
•    Wu stílus, Wu Ch’uan-yu (Wu Quanyuo) és fia, Wu Jien-ch’uan (Wu Jianquan) után (吳氏)
•    Sun stílus (孫氏) (alapította Sun Lu-t’ang, 1861–1932)

A fenti az igazolható kronológiai sorrendet is mutatja egyben. A népszerűség szerinti sorrend alapján a leginkább közismert a Yang, majd a Wu, Chen, Sun, és a Wu/Hao. Az öt legnagyobb stílus elméletben kevésbé, inkább az edzés és gyakorlás megközelítésében tér el egymástól. A fentieken kívül még rengeteg hibrid és új stílus létezik, melyek a fő stílusokból szakadtak le, de ez az öt rendszer az, amelyet nemzetközileg is elismernek mint hagyományos, eredeti iskolákat.

A belső, vagy lágy stílusként való besorolás alapvetően elhatárolja a Tai Ji-t a Shaolin Kung-fu-n alapuló külső, vagy kemény stílusoktól, bár ezt a megkülönböztetést egyes modern iskolák vitatják. Az általánosan elfogadott vélekedések szerint minden, a belső energia használatát, fejlesztését hangsúlyozó stílus lágy, vagy belső stílusnak tekintendő, így a Tai Ji mellett a Baguazhang (Pa Kua Chang) és a Xingyiquan (Hsing-i Chuan) is. Sok belső stílus tartja úgy, hogy eredetileg egy taoista szerzetes, Zhang Sanfeng alapította, majd tanította tovább a Wudang hegység taoista kolostorainak egyikében.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.